A rali utolsó két napját félig transzban töltöttük. Nem volt már hátra sok kilométer, napi háromszáznál alig több, de negyven fokban rohadtunk az autókban, kerülgetve a futóműgyilkos kátyúkat. Nagyon bíztunk benne, hogy ha már idáig eljutottunk, végig bírják a gépek, de még így is várt ránk nem kevés kaland.

Szerdán a jó hangzású Nouakchott-Dakar szakasz volt terítéken. Reggel hat körül indultunk útnak, közel hatszáz kilométer és egy határátlépés várt ránk, ami afrikai viszonylatban nem kevés. Kikönyörögtem, hogy vezethessem a jobbik autónkat, a feketét, amiben a kuplung ugyan azóta is vacakol, félig lenyomott pedálra majdnem old, tövig benyomva viszont megint zár, de ezen kívül teljesen rendben van. Nem tudom eldönteni, az óceánparti autózás vagy ez a szerdai földutazás volt a nagyobb élvezet.

Pénteken végre megérkeztünk a sivatagba. Marokkó déli része már a Szahara övezetébe tartozik, de dűnék még csak mutatóba akadnak, jellemzően köves az óceánpart. Ezt a területet Nyugat-Szaharának hívják hivatalosan, bár a marokkóiak inkább csak déli tartományoknak nevezik. Nem tudni pontosan, igazából kié a terület, de az biztos, hogy sok a katonai ellenőrzőpont.

Elértük Mauritániát!!! Átkeltünk a Marokkót és Mauritániát elválasztó aknamezőn és a helyi bürokrácia útvesztőin :) Az aknamező izgalmas volt, 1 szál enyhén csípős otthoni kolbásszal nyugtattam idegeimet, amíg el nem akadtunk. Akkor kipattantunk a kocsiból és jött az ásás, tolás, ásás, tolás...Közben több segítőkésznek nem igazán nevezhető terepjárós halad el mellettünk. Viszont a 42-es (NEGYVENKETTES !!!! ) számú autó visszafordult értünk, pedig ők korábban előttünk haladtak. Ennyire még csörlőnek nem örültem. Köszi nekik ismét a segítséget.

A barcelonai kuplungszerelős napunk után erősen bele kellett húznunk. Mindenképpen oda akartunk érni az első afrikai szálláshelyre, egy Azrau és Ifran közötti kempingbe, hogy ott legyünk a szerda reggeli eligazításon, amit akkor még fontosnak hittünk.

Kezdeném azzal, hogy megköszönöm mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy a csapatunk (szerintünk) igazán szép mennyiségű adományt tudott összegyűjteni.

Amikor felmerült az ötlet, hogy indulunk a Budapest-Bamako ralin, már akkor sem volt kérdéses, hogy az én szerepem nem a racsnis kulcstekergetés lesz, hisz az a srácoknak jobban megy. Kicsit több a gyakorlatuk benne. :)  Ezért kezembe vettem az adománygyűjtés ügyét, mert úgy gondoltam, bármennyi energiát fektetünk az ügybe, az majd egy afrikai gyerkőc mosolyában megtérül.

A kétszáz kilométeres vontatás utáni reggelen a szokásosnál nehezebben pörögtünk fel a kellő fordulatszámra, de hamar megvolt a terv. Mindannyian arra tippeltünk, hogy a kuplunggal lesz a baj, úgyhogy nekiláttam körbetelefonálni a barcelonai autóalkatrészboltokat.

Barcelona előtt kétszáz kilométerrel tragikus hirtelenséggel megszűnt a fehér Charade hajtása. Egyszer csak felpörgött a motor, és eltűnt a nyomaték. Először a váltóra gyanakodtunk, mert már reggel óta volt némi olajcsöpögésünk, de úgy tűnik, a kuplung lesz az.

Természetes, hogy péntek este még rengeteg tennivaló eszébe jut az embernek, mielőtt másnap két hétre elhúzna Afrikába. Erre számítottunk is, nem képzeltük, hogy este tízkor magunkra húzzuk a takarót; azonban az összes szükséges papír bekészítése, másolatok kinyomtatása, az utolsó vackok összepakolása annyira elhúzódott, hogy alig maradt pár óra alvásra. Igaz, minden egyes tárgynál elgondolkodtunk, hogy valóban szükség van-e rá, mielőtt bedobtuk a hátizsákba, de szerintem így is kétszer annyi cuccot viszünk, mint amire szükségünk lesz.

Félelmetesen profi autóépítők vagyunk, ehhez kétség nem férhet. Előfordul, hogy rendesen meg is húzzuk a kerékcsavarokat, és akkor nem előz be a bal első az esti próbakörön. De szinte határtalan önbizalmunk ellenére tudjuk, hogy a puding próbája az evés. Vagyis akármilyen alaposan felkészítjük az autókat, tesztelés nélkül csak vakon bízhatnánk a technikában. Ezért kijelöltük az utolsó előtti magyarországi előfutamot, hogy az addigra formába hozott gépeket próbára tegyük. Persze óvatosan, hiszen nem lett volna jó teljesen szétütni őket, amikor pár hónapra rá már Afrika felé kellene repíteniük minket.

Végére értünk a több hónapos felkészítési munkáknak. Csapatunk tökéletesen összehangolt gépezetként haladt végig a listán, hogy most elmondhassuk: mindkét autó rajtra kész.

Egy frászt. Veszekedtünk, szarakodtunk, elsunnyogtuk a feladatokat, lista ugyan több is készült, de elhagytuk őket, szétütöttük a gépeket tesztelés közben, és persze most is lenne még mit csinálni rajtuk. De ez így normális, még a legprofibb csapatoknál is csak az állíthatja a rajt előtt, hogy az autó száz százalékosan kész, aki nagyot tud hazudni. Mi pedig nem vagyunk profik, nem is akarunk azok lenni, már a mostani állapot is ijesztő, nem gondoltam volna, hogy valaha is eljutunk ide. Mindkét autó üzemképes, amit fontosnak gondoltunk, megcsináltuk rajtuk és még tesztelésre is szakítottunk időt. Mondom én, aggasztó a helyzet, nem lehetünk ennyire jók, itt valami nem stimmel. Vagy idő- és toldat nélküli milliomosok vagyunk, vagy valaki eszeveszett módon aggódik, szétolvadt generátordiódákkal és kiakadt gömbcsuklókkal álmodik, és átragasztja, ráerőszakolja felkészülési mániáját a többiekre.

Szeretünk utazni. Afrikába is el szerettünk volna jutni valamikor. És valljuk be, az túl snassz lett volna, ha fogjuk magunkat és felülünk egy repülőgépre, ami kiköp minket Afrikában, megszállunk valami csilli-villi hotelben és eltöltünk egy all-inclusive nyaralást. Ezt ugyanis bárki megteheti, akinek van pénze vagy rendelkezik legalább 1 gazdag amerikai nagybácsival/nagynénivel. Szerencsére mi nem ilyenek vagyunk. :-)

2010 januárjában addig nyaggattam Andrást, hogy az igen csípős hideg ellenére kimentünk a Budapest-Bamako 2010-es rajtjára.
//Ott ittam életem legpocsékabb teáját, bár erről nem a rali szervezői tehetnek. Ezt azért fontos megjegyeznem, hogy akik esetleg miattunk ráveszik magukat, hogy 2011 január 15-én kijöjjenek a rajthoz, hozzanak saját teát! Nem fogják megbánni. :-) //

No, de ne szaladjunk ennyire előre! Tehát a jégpályán rámtört a "nekem ebben részt kell vennem" érzés, ami egyre erősebb lett, minél többször megnéztem az alábbi kisfilmet: 

"Budapest-Bamako isn't just a sport or fun. It's also a unique experiment in direct community to community charitable giving, with many teams doubling as aid convoys to some of Africa's most underdeveloped regions."

A Budapest-Bamako rali nem csak sport vagy móka (és kacagás). Hanem egy egyedülálló karitatív konvoj Afrika legfejletlenebb részeire, a világ ötödik és hatodik legszegényebb országaiba, Maliba és Mauritániába.

Már csak a többieket kellett meggyőzni arról, hogy ők is szeretnének jönni :-)) 

Elárulom, hogy nem kellett nagyon rábeszélni őket, mert kb. annyira pihentek, mint én. :-)