Elértük Mauritániát!!! Átkeltünk a Marokkót és Mauritániát elválasztó aknamezőn és a helyi bürokrácia útvesztőin :) Az aknamező izgalmas volt, 1 szál enyhén csípős otthoni kolbásszal nyugtattam idegeimet, amíg el nem akadtunk. Akkor kipattantunk a kocsiból és jött az ásás, tolás, ásás, tolás...Közben több segítőkésznek nem igazán nevezhető terepjárós halad el mellettünk. Viszont a 42-es (NEGYVENKETTES !!!! ) számú autó visszafordult értünk, pedig ők korábban előttünk haladtak. Ennyire még csörlőnek nem örültem. Köszi nekik ismét a segítséget.

Egy tipp azoknak, akik legközelebb erre járnak: a kocsik legyenek a nők nevén (nem kell hivatalos papír, elég csak egy meghatalmazás) és a hivatalokba őket küldjétek, mert a mauritán határon a hölgyeknek segítenek kitölteni a papírt a katonák, egyeseket még teával is megkínálnak. :) De ezt nem szabad elfogadni, mert teázás nélkül is jó pár órát igénybe vesz a határátlépés. Hogy miért is? Mert pl. az egyik hivatalban 1 asztalnál ül 3 ember és egymásnak lassított futószalag-szerűen adják át az útleveleket. Az első nyom egy pecsétet az útlevélbe, a második beírja a pecsétbe az aktuális dátumot, míg a harmadik az összes utazót bevezeti egy négyzetrácsos könyvbe. (Amit miután betelik a sarokba dobnak és hagyják ott elporladni.) Viszont egyik sincs felhatalmazva rá, hogy a másik munkáját elvégezhesse. Ez akkor derült ki, amikor egy csapatból visszafordítottak egy srácot, mert nem volt a dátum beleírva a pecsétbe. És a dátumbeleíró épp imaszüneten volt és senki nem írhatta bele helyette, meg kellett várni, amíg visszatért az erre kijelölt hivatalos személy.

Az éjszakát a városon kívül egy katonákkal körbevett dűnés részen töltöttük. Egyre gyorsabban megy a sátor összerakása, sőt a tábori konyhánk bőséges kínálatának köszönhetően már ettem mákos tésztát a sivatagban!!!!!!! :) A srácok egyébként jól bírják a helyi ételeket is.