Félelmetesen profi autóépítők vagyunk, ehhez kétség nem férhet. Előfordul, hogy rendesen meg is húzzuk a kerékcsavarokat, és akkor nem előz be a bal első az esti próbakörön. De szinte határtalan önbizalmunk ellenére tudjuk, hogy a puding próbája az evés. Vagyis akármilyen alaposan felkészítjük az autókat, tesztelés nélkül csak vakon bízhatnánk a technikában. Ezért kijelöltük az utolsó előtti magyarországi előfutamot, hogy az addigra formába hozott gépeket próbára tegyük. Persze óvatosan, hiszen nem lett volna jó teljesen szétütni őket, amikor pár hónapra rá már Afrika felé kellene repíteniük minket.

Félig sikerült is a terv. A kezdetektől fogva a fehér versenyautónkra túraautónkra koncentráltunk jobban a felkészítésnél, mert az eleve félig kész volt. Az öt centis hasmagasság-emelés már többször bizonyította hasznát, elég hosszú időszakon keresztül mondogattuk egymásnak, hogy amióta megemeltük, nem akadtunk el vele. Persze ennek a sikersorozatnak egyszer meg kellett szakadnia, de ezt inkább csak sejtettük, mint tudtuk.

Talán a legdrágább tétel az alkatrészlistánkon a fehér négy lengéscsillapítójának a felújítása volt - mindannyian egyetértettünk abban, hogy a sokat emlegetett deszkán pattogó kecskeszarra emlékeztető úttartás nem elfogadható. El is készült mind a négy gátló időben, sőt, a frissen (használtan) vásárolt CB-rádiók egyikét, a szerényen President Grantnak nevezett cuccot is beszereltük a műszerfal tetejére - nevéhez méltóan trónra ültettük, így most ő uralkodik a beltér hangulata felett.

A lengéscsillapítóktól elképesztő mértékben javult a stabilitás, a CB-n viszont csak a kamionosok antelektüel diskurzusát tudtuk befogni, mivel a másik készülék még egy zöldséges ládában porosodott, beépítésre várva.

Még szerencse, hogy csak hárman, Ramival és Márkkal értünk rá elmenni a hétvégi eseményre, így nem kellett mérgelődnünk azon, hogy a Fekete Párduc még kezdetleges állapotban van. Hozzánk csapódott negyediknek Márk nem túl régen megismert barátnője, Hajni - nem biztos, hogy én egy ilyen terepralis hétvégével bepróbálkoztam volna, de végül úgy alakult, hogy a csajok élvezték legjobban a dagonyázást.

A Pusztavám környékén megrendezett versenyhétvége kissé másképp alakult, mint eleinte gondoltuk. Az új szervezőcsapat más filozófia szerint dolgozott, mint amit eddig megszoktunk, az egyetlen ismerős mozzanat az egybegyűlt terepautós brigád alig burkolt röhögése volt, amikor begurultunk a Charade-dal a negyven traktorkerekű buldózer közé.

A kiosztott koordináták teljes káoszt alkottak a térképünkön, nem volt javasolt útvonal, csak szétszórt pontok és kérdések, de miután lecsekkoltuk, hogy nem mi rontottunk-e el valamit, találomra útnak indultunk a pontok egyik csoportja felé, csak lesz valami.

Már legalább a tízediknél jártunk a hatvan napi koordinátából, de még mindig nem lett sáros az autó, ezért kezdtük kissé unni a dolgot, váltogattuk a sofőröket, és nekiálltunk keresni a bajt. Éppen én navigáltam, amikor találtam egy talán útnak értelmezhető összekötő vonalat két település között, amin elindultunk. Aszfaltút volt, nem is túl vadregényes, ráadásul útjelző tábla is jelölte a következő települést, de két villanypásztor között haladva egyszer csak kezdett gyanús lenni, hogy valami lebeg az út felett.

Én nem akartam elhinni, de Rami, aki akkor éppen vezetett, sasszemével kiszúrta a keresztbe kifeszített zsinórt, amin a magánterületet jelző tábla lógott.

Megáll, visszatolat, megfordul, alternatív útvonalat keres. Találtunk is egy kellemes, domboldalra vezető füves ösvényt, amin elindultunk, de harmadik nekifutásra sem volt elég a lendület, hogy felmenjünk rajta: először a tapadás hiánya miatt, amikor pedig sikerült túllendülni a nedves füves szakaszon, egyesben, rákuplungolva is csak lassult szegény kis háromhengeres. Kezdtük érezni az erő hiányát. Büszkeségből azért feltoltuk, de sajnos rossz irányba kanyarodott az ösvény, úgyhogy inkább megfordultunk.

A másik alternatíva egy szántóföld mellől erdőbe kanyarodó dágványos földút volt, aminek látványára vérszemet kaptam, kiéhezett vadként követeltem a kormányt.

Az eddig unalmas sztori dramaturgiai feszültséget keltő pontján hatásszünetként muszáj közbeiktatnom védelmi beszédemet. Tényleg hetekben, hónapokban mérhető az idő, amióta nem saraztuk be emberesen az autót. Ilyen esetben talán érthető, hogy a lelkesedés felülkerekedett az óvatosságon, és az addig nagyjából eseménytelen túrát megpróbáltam feldobni egy durr, bele a közepébe, majd csak átmegy nagy gázzal jellegű erdei szakasszal. Nem úgy sikerült, ahogy gondoltam.

A szántóföld mellett a nagyobb sártócsák és a normálisabb út pont olyan ritmusban váltogatta egymást, ami nem adott okot aggodalomra, viszont egyre jobban bátorított. Amikor viszont beértünk az erdőbe, a kelleténél kicsit nagyobb svunggal, a normálisabb út, mint olyan, tragikus hirtelenséggel megszűnt. Amikor ezt regisztráltam, már túl mélyen bent voltunk, megfordulni csak tilitolizással lehetett volna, úgyhogy tövig nyomtam a gázt, hátha jön egy szárazabb szakasz.

Nem jött. Talán még nem lett volna késő megállni ekkor sem, de gerincvelőből jövő reflexként csak egyre lelkesebben tapostam a jobb oldali pedált, ahogy mélyült a dagonya. Nem volt hosszú a vergődésünk, inkább csak intenzív, két nyögős dobbantás után a földbe fúródott a Charade orra és megfeneklettünk.

Miután megálltunk, még próbálkoztam volna, de érezhetően történt valami a hajtással, mert csak hangosan kattogott a gép, amikor ráengedtem a kuplungot. Márk a szokásos hűvös hangnem helyett némi szemrehányással figyelmeztetett, hogy abba kéne hagyni.

Kiszállás után, miközben kerestük a leszakadt első lökhárítót és mosolyogtunk, hogy a hátsó rendszámot eddig nem sikerült akció közben elgörbíteni, Hajni rácsodálkozott egy kupac almára és szendvicsre az erdőben, nem sokkal az autó mögött. Leintettem, hogy nem lehet a miénk, hiszen hátul volt az uzsonnás csomag és a hátsó oldalablak csak billenthető, nem eshetett ki. De az alma friss volt, a szendvics meg ismerős, úgyhogy ismét bebizonyosodott, hogy a logika nem mindig támadhatatlan. Persze, hogy a miénk volt: Márk a hátsó ülésen kikönyökölte a billenőablakot, így vesztettük el a zacsit. Pedig én elöl nem is éreztem olyan súlyosnak az ütést.

Bő két órán át rángattuk a zátonyra futott tutajt fához kikötött spaniferrel, közben csodával határos módon visszaugrott a helyére a kiakadt féltengelycsukló, így visszatért a hajtás is. Nem volt mindenki felhőtlenül boldog, de a lányok a számukra újdonságnak számító sárban tapicskolást láthatóan élvezték.

Rami a maga csendes módján, de állandó mosollyal az arcán húzta a kötelet, nyomogatta az exponálógombot, támasztotta a lapátot az emelő alatt - mikor mit kellett. Lelkesedésére jellemző, hogy míg mi csak bokáig-könyökig sároztuk be magunkat, neki sikerült fél lábbal térdig elsüllyednie az iszapban, de még ez sem biggyesztette le a szája szélét.

Végül csak eljutottunk a szárazföldig, minden testi erőnket kihasználva, centiméterről centiméterre haladva. Felbiggyesztettük a villogókat, meg ami a lökhárítóból maradt, betömtük a hűtő alján keletkezett lyukat a tartalék gyújtógyertyánkkal, és kieveztünk az aszfaltútra, ahol egy uzsonna után megegyeztünk, hogy a sötétedésre való tekintettel lemondunk az összes célpont felkereséséről, de néhányon azért még végigmegyünk becsületből.

A versenyautó nyolc napon túl gyógyuló sérülései miatt szörnyen mardosott a lelkiismeret-furdalás. Bár a többiek nyugtatgattak, szabadnapjaimat beáldozva megpróbáltam nagyflexszel kiköszörülni a csorbát, és amit tudtam, kijavítottam rajta önerőből. Közben Imi a Fekete Párduc körül futotta a Cooper-tesztet hegesztőgéppel, Márk az elektronokat kergette egyre szélesebb ösvényeken az autóban, így szép lassan eljutottunk majdnem addig az állapotig, amit az utolsó tesztünkhöz szükségesnek véltünk.

Eredetileg a felkészítő futamok utolsó rendezvényére akartunk nevezni, de egyrészt nem voltunk nagyon elragadtatva a pusztavámi szervezéstől, másrészt a csapat egyes tagjainak a blokkolt időpont ellenére közbejött egy-egy halaszthatatlan teendő. A krízishelyzeten, melyet leginkább csak én éreztem annak, rajtam kívül mindenki duzzogás nélkül, férfiasan úrrá lett, Imola pedig magára vállalta, hogy megtervez egy privát tesztútvonalat, amin az autókon kívül navigációs eszközeinket is próbára tehetjük.

Pompás helyszíneket szemelt ki csapatunk univerzális fotósa. Nemcsak a látványosságok, de az útviszonyok is igencsak változatosak voltak, bár ebben szerepet játszott új navigációs szoftverünk is, amely nem lopta be magát a szívünkbe. Kettőnél több ponttal már csak nehézkesen tudott útvonalat alkotni, és kiemelkedő részletessége annyiban nyújtott segítséget, hogy olyan helyekre is simán betessékelt, ahol eddig utat sem láttunk a régi térképünkön. De legalább nem meglepetésként ért a Bamakón gyakorlatilag kötelező szoftver, khm, mérsékelt tudása.

Karácsonyfa-termelő vállalkozókkal kötöttünk ismeretséget dagonyázás közben, erdei ösvényen kerestünk romtemplomot, elhagyatott kastélyszállót kutattunk, egyszóval olyan helyeken jártunk Imola jóvoltából, amikről nem is sejtettük eddig, hogy léteznek. És amin a legjobban meglepődtünk, a hatszáz kilométeres autópálya, országút, dűlőút vegyest említésre méltó hibák nélkül teljesítették a gépek. Nem mondom, hogy nem szereltünk, a fűtést például át kellett öblíteni a fehéren, hogy ne fagyjunk meg, de ezen kívül csak a laptop elszakadt tápkábele jut eszembe, ami azért nem a súlyos hibák közé tartozik.

Ezek után én is kicsit megnyugodtam. Még ha nem is dőltünk hátra elégedetten, végre olyan, fontos, de sokadrangú feladatokra koncentrálhattunk, mint az érthetetlen hangon szóló CB-rádiók finomhangolása, a pótfényszórók felszerelése a tetőre, illetve néhány futóműszilent, kerékcsapágy, és egyéb pitiáner alkatrészek cseréje.

Miközben a fiúk elvoltak az autókkal, mint Petike a homokozóban, Rami azon dolgozott minden erejével, ami mindannyiunknak büdös volt: az adománygyűjtéssel. Munkahelyét teleplakátolta, ijesztő hosszúságú listáján feljegyzett telefonszámokat hívogatott, ismerősöket és ismeretleneket támadott céges vagy privát adományokért, heteken át. Én csak lustán, néha egy-egy levélben segítséget nyújtva bíztattam néha, de őszintén nem tudtam hinni benne, hogy két szatyornál több holmit össze tudunk szedni.

Tévedtem. Ősszel hetekig, hónapokig csak néhány füzet gyűlt össze, meg pár ceruza, de a hajrában, december végén felgyorsultak az események. Csak horogra akadt néhány cég, karácsony környékén a magánemberek is adakozóbb kedvükben voltak, és a nappali sarkában gyűjtött kupac akkorára nőtt, hogy a kanapét is ösvényeken tudtuk csak megközelíteni. Végül nekünk kellett határt szabni az elburjánzó jótékonysági láncreakciónak, és ma, a verseny előtti kedden elvittük az utolsó fuvart is az Afrikai Magyar Egyesületnek - többet idén nem fogadunk.

Időközben az autókon is befejeztük azokat a műveleteket, amelyeket mindannyian fontosnak véltünk, bár én még szerettem volna azt a hőmérőt a motorra... De kussolok, le lettem szavazva. Ami ennél fontosabb, hogy összekészítettük a szerszámokat, pótalkatrészeket is, sőt, a hétvégén próbapakolást is tartottunk, hogy lássuk, beférünk-e a kis vackokba. Meglepő módon nem is tűnt túlzsúfoltnak a fülke, bár szerintem mindenki kamuzott az elhozott holmikkal, pénteken még fogjuk vakarni a fejünket.

Négyet alszunk még a rajtig. Az izgulás mélypontján mintha már túl lennék, most már nincs visszaút. Kezd átalakulni bizsergéssé, már nagyon várom az indulást. Szombat reggel indulunk a Hősök teréről, lehet jönni, szeretettel várjuk a hullámzó tömegeket. Csak ne felejtsétek el a meleg teát a termoszban, mert a száznegyvenedikek vagyunk.